2. Erdei pelék (Dyromys Thos.)

[Más neve: Myoxus.]

Az erdei pele (Dyromys nitedula Pall.)

[Más néven: dryas.]

Az erdei pele bizonyos fokig összekötő kapcsot alkot a nagy- és kerti pele közt. Hossza eléri a 18 cm-t, amiből a 8 cm a farkára esik. Feje és törzsének felső oldala vörösesbarna vagy barnásszürke, hasoldala ettől élesen elhatárolt fehérszínű. Szeme előtt egy-egy fekete sáv kezdődik, amely kiszélesedve körülfogja azokat és egészen a fülekig folytatódik; ez utóbbiak mögött szennyes szürkésfehér folt látható. Farka felül sötét barnásszürke, hegye valamivel világosabb, alul fehéres; kevésbbé bozontos és rövidebb szőrű, mint a nagy peléé.

Oroszország déli részétől, elterjedési körének középpontjától kezdve, nyugat felé Sziléziáig, Alsó-Ausztriáig és Tirolig, de itt már csak ritkán fordul elő. Egyik alfaja messze délről, Görögországból ismeretes. Hazánkban is ritka, de elszórtan előfordul az ország tetemes részén. Az irodalom ismeri Budapestről, Monorról és Fótról, a Dunántúlról Keszthelyről, a felvidékről Oravicáról, Zuberecről és Sátoraljaújhelyről, a délvidékről Temesvárról és Herkulesfürdőről; Erdélyből Bielz Nagyszebenből és Talmácsról sorolja fel, Mártonfi Lajos Szamosújvárott gyüjtötte, a Nemzeti Múzeumnak ezenkívül Nagyenyedről van példánya Erdély emlős- és főként madárvilága kutatójának, Csató Jánosnak a gyüjtéséből. Mojsisovics szerint „ki van mutatva Alsó-Ausztriából Bécs környékéről; Magyarországon a Bánság lomberdeiben és völgyeiben fordul elő; Erdélyben Nagyszeben körül meglehetősen gyakori, ismeretes továbbá Galiciából, Morvaországból és Sziléziából; Csehországban, mint látszik, nem fordul elő…” A Tátrában Kocyan e kevéssé ismert fajt 1000 m magasságig megtalálta, de ennél magasabban nem.

Nehring az erdei pelének is két alfaját különbözteti meg. Az egyik a görögországi, a Parnasszusról ismert (D. nitedula wingei Nhrg.), a másik tiroli (D. nitedula intermedius Nhrg.,

Ez utóbbinak először egy kitömött példányát fedezte föl a berlini egészségügyi hivatal gyüjteményében, ahol az tiszta szürke hátoldalával ötlött fel. „Futólagos megtekintésre ez okból eltörpült nagy pelének lehetett volna nézni.” Ez az alak mindenesetre azt bizonyítja, hogy az erdei pele jóval messzebbre nyúlt nyugat felé, mintsem korábban hitték. Későbben élve is fogták Lienz mellett a Pusterthalban s onnan pl. a berlini és frankfurti állatkertbe is kerültek példányok.

Életmódja tekintetében, amennyire ismeretes, megegyezik a nagy és a kerti pelével. Részleteket Kocyannak köszönünk, aki („Természetrajzi Füzetek”, 1887) a következőket írja róla: „A Tátrában… 1000 méteren felül sohasem találtam. Inkább kedveli az előhegyeket és erdőszéleket; felkeresi a lakóházakat, mert rendkívül szereti a különféle sajtot meg a tejet, amelybe rendesen bele is fúl; ilyen úton került a legtöbb birtokomba. Fő eledelét természetesen magvak, rügyek, bogyók képezik; éjjeli állat. Fészkét, mely mintegy gyermekfej nagyságú, száraz füvekből készíti nem igen magasan s nem is igen elrejtve a fiatal fákon és gyakran a málnabokrokon. Június elején 4 fia van, melyek majdnem feketék s igen lassan nőnek. Téli álomba a szabadban október elején merül; mégpedig a száraz és nem igen termékeny földbe bújik be mintegy 1–1 1/2 méter mélyre. Mikor hagyja el e téli szállását a szabadban, nem kutattam ki; de a fogságban tapasztaltam, hogy a fűtetlen szobában telelők, ha nem háborgatták őket, február végéig aludtak.”