Peruban és Chilében már jóval a spanyol hódítók megérkezése előtt is háziállatként tartották a tengerimalacot. Az inka birodalomban főképpen a húsuk miatt tenyésztették őket ( íze a szopós malac húsának ízéhez hasonlít), és különleges csemegeként - például lakomákon - fogyasztották. A fejlett indián kultúrákban feltehetően kultikus szerepe is volt ezeknek az állatoknak. Inka sírokban bebalzsamozott, mumifikált tengerimalac-tetemeket is találtak. A 16. század vége felé a tengerimalac spanyol és holland felfedezők, kereskedők hajóin jutott el a nyugat-afrikai Guineába. A hajósok feltehetően hústartalékként vitték őket élve magukkal. Némelyik tengerimalac nyilvánvalóan elkerülhette sorsának gasztronómiai beteljesedését, és eljutott Európába. Érdekes módon ekkor már ismerték ezt az állatot az Óvilágban, mert egy svájci biológus, Gessner 1533-ban leírta és le is rajzolta a tengerimalacot. Sok időbe telt, mire elérte mai népszerűségét, annyi azonban bizonyos, hogy 1680-ban a hollandok már kereskedelmi célból szállítottak tengerimalacokat Franciaországba és Angliába. Kezdetben nagyon drágák voltak, így csak a leggazdagabb emberek tarthatták őket érdekességként, vagy adhatták ajándékba gyermekeiknek. A tengerimalac-kedvelők különösen Angliában tettek meg mindent kedvencük népszerűségéért, ám a rágcsáló igazából csak a 2. világháború után lett közismert. Ezzel egy időben a tengerimalacot széles körben kezdték el laboratóriumi állatként is használni. Nagy szerepet játszott a tüdővész és a diftéria elleni oltóanyag kifejlesztésében.